
Miközben a könyv új perspektívából közelíti meg a gyerekkort, védőbeszéd az értelem mellett és a túlzások ellen. Vállaltan nem tanácsokat osztogat, hanem együttgondolkodásra invitál, hiszen ahány család, annyiféle gyerek – hogyan is lehetnének egységes megoldások.
Lehetetlen tagadni: vajúdik, szenved itthon az oktatás, az oktatási rendszer.
Fájó ez azért, mert szenvednek a résztvevői (márpedig ők is „magyar emberek”, akiket védeni oly fontosnak tartja a kormány, legalább is ezt állítja) és fájó azért is, mert a mi gyerekeink, és így a hazánk jövőjéről van szó.
Ugyanakkor a könyv („Jedes Kind ist hoch begabt”-olvasónaplóm tárgya), bizonyítja, hogy a világ más részein is gondolkodnak az optimális oktatásról, céljairől, feladatairól. Szerencsések azok, akik erről beszélhetnek, gondolkodhatnak közösen, és nem egy utasításos rendszerben hivatottak a végrehajtani a mindenkori kormányzó elit utasításait.
A könyvet, (Jedes Kind is Hochbegabt btb-verlag 2014, 7. kiadás) ketten írták.
Egy német neurobiológus:Gerald Hüther
VITA: Biológiai tanulmányok, kutatási tanulmányok és doktori fokozat a Lipcsei Egyetemen, habilitáció a Göttingeni Egyetem orvosi karán. Tudományos tevékenység a Lipcsei és Jénai Egyetem Állattani Intézetében, a göttingeni Max Planck Kísérleti Orvostudományi Intézetben, a DFG Heisenberg ösztöndíjasaként és a Göttingeni Egyetem Pszichiátriai Klinikáján.
Tudományos témák: A korai tapasztalatok hatása az agy fejlődésére, a félelem és a stressz hatásai és az érzelmi reakciók jelentősége. Számos tudományos publikáció és népszerű tudományos előadás szerzője (non-fiction szerző). 2015 óta a Potenciális Fejlesztési Akadémia elnökségi tagja.
és egy író, újságíró:Ulrich Hauser
VITA: Hauser 1992 óta dolgozik a „stern„ magazin riportereként Hamburgban, számos gyerekneveléssel és gyerekkorral foglalkozó cikk írója, szakkönyvek szerzője „Jedes Kind is hochbegabt” (én úgy fordítanám, hogy Nincs tehetségtelen gyerek) és Würde (Méltóság), mindkettőt közösen Gerald Hütherrel, ezenkívűl és számos sikeres civil társadalmi kezdeményezés ötletgazdája.
Kezdetnek néhány furcsa kérdés:
- Vajon van-e felnőtt, aki képes csak úgy lenni?
- Csinálni azt, amihez kedve van?
- Milyen lenne, ha emlékezni tudnánk világrajövetelünk pillanatára, amikor először láttuk meg anyánkat, apánkat?
- Mire emlékeznénk, ha fel tudnánk idézni a karjukban töltött első percet?
Holott mindnyájan ugyanúgy kezdtük az életünket, amíg felnövünk sok idő telik el és mi sok mindent elfelejtünk. Felnőttként pedig a munka és a munkahely diktálja az életünk ritmusát, ez határozza meg a kapcsolatainkat, gondolatainkat és gondolkodásunkat.
Életünket ekkorra már sikerült egy nagy stresszteszté silányítanunk, hatékonyak vagyunk, tökélyre törekszünk és mindent optimalizálunk, mindenben az értelmet keressük, hány szülő mondja a gyerekének, "csak olyan nyelvet tanulj, aminek hasznát látod ha rajzolni szeret a gyerek- legyen építész, sportolj - mert egészséges és formás leszel és fegyelmere nevel… etc
Mintha nagyító alatt élnénk – mindent elemzünk, értékelünk, összehasonlítunk…Versenyzünk egymással – kinek jobb a házassága, okosabb a gyereke, nagyobb az atója, menőbb a nyaralása.
Mindenünket átszövi a web világa, ömlik ránk az információ és persze képek mindenhonnan és mindenkiről. Fáradhatatlanul gyártjuk a képeket és nézzük, amit mások gyártanak… Emlkészem oviban iskolában, mikor a lányaim a többi gyerekkel szavaltak énekeltek, azt néztem, hogy nem volt mosolygó szülői szem, amibe kapaszkodhattak volna a fellépés miatt izguló kölykök, csupán telefonok kamerái és készültek a cuki, megosztható pillanatok. Miközben minden szülő a hálóra készített fotókat egy sem volt igazán jelen a gyereke nagy pillanatainál…
Átszáguldunk az életen, és közben elfelejtünk élni.
Korunk „Szentháromsága”: Én. Mindent. Azonnal.
Miközben mindenki a legjobbat akarja a gyerekének, hányan gondolkodunk el azon, vajon tehetségünk, képességeink okán csináljuk-e azt, amit csinálunk, vagy csak ide sodort az élet? Elgondolkodunk-e azon: Mi az a tehetség ? Hogyan alakul ki? Velünk születik-e? S mi lesz azzal a tehetséggel, mellyel senki sem törődik?
Chaplin, Disney, Mozart, Wagner– első ránézésre kevés közös akad bennük. Maradandót alkottak, ehhez nem fér kétség. Míg azonban tehetségük születésének pillanata homályba vész, az közös bennük, hogy a saját fejük után mentek.
Vajon mi lett volna, haEinstein szülei megtiltották vollna, hogy félénk fiacskájuk órákig kártyavárat építsen, ha a tanárai nem engedték volna, hogy órákig egy problémával szöszöljön…Maga Einstein is „csupán” szenvedélyesen kiváncsinak tartotta sajátmagát.
„a tehetség, csupán egy lehetőség, hogy a későbbiekben különleges, kiemelkedő képességekre szert téve, az átlagtól eltérő teljesítményt tudjunk nyújtani”
Vannak szakértők, akik úgy gondolják, felismerik, ha valakiben ez a lehetőség rejlik. Figyelik a gyereket, mozgását, értékelik az akaraterejét. Talán ezek a coach-ok valóban képesek a testi adottságokat felmérni, ugyanakkor gondoljunkLionel Messire, akihez apró termete miatt nem fűztek sok reményt.
S ennél jóval nehezebb lenne, ha a zenei, alkotói vagy intellektuális tehetséget akarnánk bemérni. S persze jöhetnek is a klasszikus ellenpéldák:
Edison– aki híresen rossz tanuló volt
Proust– aki a tanárai szerint pocsék fogalamzásokat írt
Picasso – akinek gondja volt az ABCvel
Cézanne – aki nem vettek fel a művészeti akadémiára. Nem lesz mindannyiunkból meghatározó festő, vagy tudós, de ahogy a tehetséget úgy a minden mást is nehéz előre megjósólni.
A dundi kis Winstonról feltehetően kevesen gondolták, hogy a történelem megkerülhetetlen Churcillja lesz, de feltehetően igaz ez Mahatma Gandhira éppúgy, mint Nelson Mandelára vagy Teréz anyára.
Ha megkapargatjuk a felszínt azt látjuk, hogy a ma rendkívűli teljesítményükért becsült kíválóságok jellemzően nem a teljesítményükkel tűntek ki az iskolában, sőt sokan közülük problémás diáknak számítottak. Amiért ma csodáljuk őket, ahhoz makacsságuk jutatta el őket, hogy hittek valamiben és ahhoz ragaszkodtak, azt tették amit helyesnek ítéltek és nem azt amit elvártak tőlük.
Rajzoltak, mint Salvador Dali vagy szereltek, mint Henry Ford -álmodoztak és mindezt kitartóan, makacsul. Akaratuk volt, kitartásuk, a saját elvárásaiknak feleltek meg – de ezentúl semmi extrát nem tettek.
Ezek után gondoljuk át, mit jutalmaz ma az iskola, mint rendszer? A fent említett tulajdonságokat, mint a makacsság, önfejűség biztosan nem. A pedagógus feladata, hogy egy egységesített teljesítményt kérjen számon a gyerekeken, majd ezeket a teljesítményeket egymással összehasonlítva értékelje.Erre a teljesítményre kap a gyerek bizonyítványt, amely bizonyítványból megszületik a tanulmányi átlaga. S ha ezt az átlagot javítani akarja, (mert pl egyetemre szeretne menni) akkor jobb jegyekre van szüksége azokból a tantárgyakból melyeket kevésbé szeret és tud.
Így aztán egy mai diák korepetálásra jár s jóval több időt tölt azokkal a tárgyakkal amelyekből gyengék a jegyei, ahelyett, hogy azzal foglalkozna többet, amit szeret és tud.
S ha bárki azt hitte volna, hogy az élet a kiemelkedő teljesítményt díjjazza, az legkésőbb ekkor ráébred, hogy tévedett : az átlag a cél.
Attól tartok, hogy túl gondos nevelésünk csak törpegyümölcsöt terem.
aggodalmaskodikGeorg Cristoph Lichetnberg német író és matematikus már az 1700-as években.
Márpedig
„Az az ország, amely törpévé nyomorítja polgárait, hogy hajlítható eszközzé váljanak a kezében – történjék ez akár a polgárok érdekében is – előbb vagy utóbb meg fog róla győződni, hogy valóban nagy dolgok törpékkel nem valósíthatók meg.”
Csendesen megjegyzem ez sem új gondolat… 1859ben írta le John Stuart Mill „A szabadságról” szóló értekezésében.
S mi felnőttek zóta is ezt a rendszert csiszolgatjuk, finomítjuk, kitartóan.
Valamikor lefektettük, hogy mi az elfogadott tudás. E tudás megszerzését bizonyítvánnyal kell igazolnunk, s ha valakinek ez a bizonyítványa gyengére sikerült, abból pl. autószerelő, burkoló vagy köműves lehet, míg az orvosnak készülő magolhat. Az autonóm személyiség fejlesztésére nem maradt sem idő, sem energia. Pedig időközben sok minden megváltozott és változik egyfolytában. Gondoljunk a Down szindrómára. A triszómiás gyerekeket sokáig szellemi fogyatékosként kezelték, ma pedig már tudjuk, hogy kellő hozzáértéssel taníthatóak, szeretettel motíválhatóak. Miközben a veleszületett kromoszóma eltérés máig adott, a szerencsésebbek találkoztak olyan tanárokkal, nevelőkkel, szülőkkel akik nem fogadták el az uralkodó álláspontot. Olyanokkal akik tisztelettel közeledtek ezekhez a különleges gyerekekhez, akceptálták a másságukat, megértették az érzékenységüket, s igényeiknek megfelelően bántak velük. S lám, ma már nem elképzelhetetlen hogy leéretségizzenek vagy a felsőoktatásban tanuljanak.
Ugyanekkor jellemzően az iskolák keveset foglalkoznak a gyerekekben rejlő tehetség kibontakoztatásával, sőt egyre több gyerek kap valamiféle „alkalmatlan” minősítést, ez pedig megpecsételi az egész iskolai életét.
Ami most történik, az gyakorlatilag az ún. „munkavállalók” kitermelése, akikből majd kinevelődnek a későbbi vezetők.
E rendszer logikája szerint bizonyos mennyiségű „bukott” belefér, főleg, amíg az egyetemek elegendő mennyiségű „elitet” termelnek ki, akik majd betöltik a vezető posztokat a gazdaságban és a politikában… Hogy ez hogy hat az egyén életére más kérdés.
A könyv írói szerint eddig ez volt az álláspont Németországban, ezért élt túl a rendszer, ezért hellyetesítheti a jó iskolai osztályzat a tehetséget.
Mivel nehéz lenne osztályozni az együttérzést, az összetartást, a közösségi gondolkodást, így ezek nem szerepelnek a bizonyítványban s nem feltételei a sikeres felvételinek sem. Talán ezért van hogy aki Németországban orvos akar lenni, annak jól kell tudnia a matekot, a fizikát, de senkit sem érdekel, hogy mennyi együttérzés szorult belé, s nemcsak ott...
Hüther szerint, azt, hogy a rendszer megérett a reformra, mi sem bizonyítja jobban, hogy egyre több „high performer” azaz kíváló teljesítményű diák „bukik el” munkahelye kihívásain. Úgy gondolja, hogy míg ezek a diákok gyorsan és sikeresen alkalmazkodnak az iskola elvárásaihoz, nem tanulnak meg komplex problémákat, bizonytalanságokat és kockázatokat kezelni. Mivel az iskolában végig sikeresek voltak, soha nem kellett magukat megkérdőjelezni, nem tanultak meg csapatban működni, nem tudnak másokra figyelni, másokat inspirálni. Tökéletesen működtek egy rendszerben, amely egyértelműen megmondta, hogy mi a feladat, de nem tudnak improvizálni, nem képesek számukra ismeretlen helyzeteket átérezni.
Van feladattudatuk, de hiányzik belőlük a szenvedély, nincs bátorságuk új utakat, megoldásokat keresni. Nem kiemelkedőek, csak kötelességtudóak.
Viszont ez ma már kevés. Unott közhely: összetett kor, összetett problémák, összetett válaszok és megoldások. A ma emberének képességei felismerésén és használatán túl számos, olyan tudásra is szüksége van, amelyek nem szerepelnek a tankönyvekben. Mik ezek?
- Együttműködni másokkal
- Felismerni és elismerni mások erényeit
- Túllépni önmagunkön
- Nyitottság az új megoldások iránt
- A rendelkezésünkre álló információt másként összekombinálni
- Merni másként gondolkodni
- Szociális képességek
- Önfejűség, bátorság, kreativitás
Talán pont ezt látták át azok a nagy cégek, akik most is a Harvard &Co legjobb végzőseit versenyeztetik egy-egy állásra, de a jelölteket a felvételük utáni évben egy problémás negyed problémás állami iskolájába küldik tanítani.
S az elit egyetemek elit diákjai olyan iskolákba csöppennek, ahol a diákoknak nagyobb gondjaik vannak, mint a tanulás. Ezeknek a gyerekeknek és családjaiknak hatalmas feladat túlélni a mindennapokat, éppen ezért komoly kihívás felkelteni az érdeklődésüket. Teach First a program neve, amelynek keretében a tanároknak hátrányos helyzetű gyerekek figyelmét kell felkelteni, tanulásra inspirálni őket. Feladatuk, hogy elhitessék ezekkel a gyerekekkel, hogy a kudarc után sem szabad feladni. Itt valóban nem az egyetemi jegyek számítanak, hanem sok egyéb képesség, mint a figyelem, együttérzés. Mintha az iskolarendszerünk nem csupán azoknak a nehezen kezelhető diákoknak, hanem a túl jóeszű gyerekekkel sem tudna mit kezdeni.
Talán eljött a minden értelemben vett „átlag” ideje?
Legyünk jóhiszeműek, tételezzük fel, hogy a döntéshozók is ismerik a fent leírt gondokat, de talán ötletük sincs, hogy mit kéne csinálni. Talán nincs is nehezebb, mint a nagy múltú, hosszú idők alatt kialakult rendszereket, (pl. oktatás, egészségügy, képzési rendszerek) – azok összes irányelvével, előírásával, adminisztrációs rendszerével megváltoztatni.
E közel 20 oldalas felvezetés után az írók nézőpontot váltanak, és arra figyelmeztetik az olvasót, hogy készüljön fel: esetleg nem tetszik majd amit a könyvben olvas, mert annyira ellentmond eddigi elképzeléseinknek.
Érdekes ötlettel állnak elő: próbáljunk meg mi felnőttek, visszaemlékezni arra, amikor tündérek és királyfik akartunk lenni „ha majd nagy leszek”, amikor a pillanatban és a pillanatnak éltünk, nem pedig, mint most, mindent felelőséggel, mérlegelve, a jövőt nézve döntünk el.
Emlékszem, pici Anna lányom pingallónak hívta a pillangót, amit a nagypapája ki is javítgatott, míg én arra nem kértem: hagyja, fogja még elég ideig helyesen ejteni a szót…
Emlékezzünk arra, amikor először tartottuk kezünkben gyerekünket, amikor lenyűgözve figyeltük minden rebbenését, mosolyát… Ezek után nézzünk rá most a gondjainkra bízott gyerekre, nézzük őt minden előítélet értékelés és elvárás nélkül – kit látunk magunk előtt? Ha pl.”egy neveletlen kölyköt” – akkor kezdjük újra, képzeljük el….
Mindezt addig csináljuk, amíg képesek leszünk elfelejteni minden elképzelésünket, elvárásunkat. Valamikor csak sikerül meglátnunk „A GYEREKET” – az emberi lényt, aki boldogulni akar, ugyanúgy mint ahogy mi is akartunk gyerekként, sőt ma, felnőttként is.
S ekkor meglátjuk a gyereket – aki élni akar, szeretni és szeretve lenni – mint mi, felnőttek.
Ekkor meglátjuk a gyereket, aki azt szeretné, hogy olyannak lássák és szeressék amilyen – s nem amilyennek lennie kéne.
Ekkor meglátjuk a gyereket, aki elismerésre, elfogadásra vágyik – ugyanúgy, mint mi a szülei, nevelői, a felnőttek.
Kedves emberek írták ezt a könyvet, így megkegyelmeznek nekünk, s mentőövet dobnak, hiszen elismerik, teljesen érthető, hogy a gyerekeinkkel kapcsolatban mindig ott lesz bennünk a félelem, az aggodalom, éppúgy mint minden reményünk és vágyunk – hiszen az ő sorsuk a mi felelőségünk. Ám minél bonyolultabb a világ amiben felnőnek, annál nagyobb ez a felelősség, annál inkább szüksége van a gyerekeknek értő, felelős támogatásra.
S ezzel el is jutottunk a probléma gyökeréhez, ugyanis ennek a támogatásnak a módját, mikéntjét, ugyanúgy, mint máskor, most is sokan sokféleképpen látjuk.
Mert minden korban éppúgy volt példa a szigorra, mint az engedékenységre.olyan is volt mindig, hogyha a szülő gyerekkorában szigortól szenvedett, ő maga engedékeny szülő lett, és fordítva.
Vagyis, amit nevelésnek nevezünk, mindig változott.
Ami viszont ezzel szemben állandónak nevezhető:
jellemzően a felnőttek döntöttek arról, hogy mi a jó a gyerekeknek, az ő megkérdezésük nélkül, igényeiket, szükségleteiket oly sokszor figyelmen kívűl hagyva. A gyereknek egy dolga volt - elviselni, igazodni.
Nincs szülő, aki ne csinálta volna végig az altatás, felkel és sír a gyerek mizériáját – és mindig volt valaki a közelben aki tudta, hogyan és mit kell csinálni…
Ja, hogy a gyerek sír – majd megszokja és abbahagyja…
Ezt a könyvet nem tanácsadó könyvnek szánták, (ilyenekből már így is sok van), sokkal inkább bátorítani akarja az olvasót a gondolkodásra, azon gondolkodni, hogy lehetne-e ezt a „nevelés dolgot” jobban csinálni, s ha igen hogyan?
Hiszen elképzelhető az is, hogy nincs optimális nevelés és képzés, csak elképzelések vannak, melyek az emberiség története során folyamatosan változtak. Ugyanakkor az írók nem naív emberek, tudják, hogy mindig lesznek olyanok, aki pontosan tudják, hogyan kell egy gyereket felnevelni – bár történelmi tanulság, hogy ez soha nem jött össze
” a történelem legnagyobb tanulsága, hogy soha nem tanult belőle senki”
Ennek okán, talán nem is az az igazi kérdés, hogyan neveljük, tanítjuk és képezzük a gyerekeinket, hanem az, hogy MIÉRT? S MIRE?
Egyre többen és többször mondják: gyerekeink élete teljesen más lesz, mint ahogyan azt ma képzeljük. S mi van, ha akkor és ott nem „egyformán jól funkcionáló egyedekre” lesz szükség ? Mi van ha nem arra a tudásra lesz szükség amit ma mérni tud az iskola, s aminek elsajátításáért oly sokat küzdenek a gyerekek?
Mert a élet több, mint a jó jegyekért való küzdelem és a vizsgákra való felkészülés. S mi szülők bizony lealacsonyítjuk a gyerekeinket, ha teljesítményüket és értéküket az iskolai teljesítményükre redukáljuk. Miközben mintha egyre több szülő tekintené azt az elsődleges feladatának, hogy gyerekeit a minél jobb iskolai eredmény megszerzésére trenírozza, s úgy viselkedik , mintha a gyereke edzője, vagy menedzsere lenne. Kérdés, hogy valóban erre van-e szükség…
Mondják: „nem hülye csak gyerek” még a legkissebbnek is van személyisége, szükségletei, tapasztalatai, emlékei, egyedi képességei. S ahhoz, hogy ezek a képességek, tehetségek igazán kibontakozhassanak, nekünk szülőknek kell őket előre gyártott elképzelések és elvárások nélkül látnunk. Ehhez pedig nem külön óráról külön órára kéne velük száguldoznunk, vagy edzésre, nyelvórára vizsgára cipelnünk őket folyamatosan, ehhez kötődés kell, valós kapcsolat, nem egymás mellett élés. S nem alá és fölé rendelt viszony, hanem a világ közös felfedezése és értelmezése.
Mert végre meg kéne tanulnunk egyenrangú félként kezelni a gyerekeinket
….és ez még csak a bevezető volt….
A könyv ezek után olyan témakörökkel foglalkozik, a laikus, „hétköznapi szűlő számára érthetően, mint: szeretet és kötődés, kreativítás és alkotókedv, bizalom és biztonság – hogy csak néhányat említsek.
Folyt köv