A pokolhoz vezető út jószándékkal van kikövezve, azaz egy fejezet arról, hogy milyen ügyesen „lombozzuk le” a gyerekeinket, pedig a lehetőség mindegyikükben ott van. Hogy lehet az, hogy a sok kíváncsi, érdeklődő, lelkes kisgyerekből annyi unott, fásult kisiskolás lesz? Hol siklik ki a történet? Miként tehet egy eldobott papírgalacsin önmagán túlmutató jelentősegre szert?
Képzeld el, hogy nem Magyarországon, hanem az Amazonas menti őserdőben látod meg a napvilágot. Ebben az esetben képes leszel a zöld 120 árnyalatát megkülönböztetni, mert ott ahol élsz, erre a tudásra van szükséged. Ha pedig Grönlandon születtél volna, akkor a hó összes formáját, fajtáját ismernéd fel.
Azaz a világ különböző részein különböző tudásra van szükség. Éppen ezért az agyban mindig azok a neuron kapcsolatok fejlődnek, erősödnek meg, amelyekre szükségünk van.
(Feltehetően Grönlandon éppúgy mint Budapesten, nem az a legfontosabb a túléléshez, hogy a zöld számos árnyalatát felismerjük)
Ahogy a hely, ugyanúgy a család is meghatározó – ennek megfelelően, adott helyen, adott családban született gyermek agyában más más idegsejtek között alakulnak ki kapcsolatok. A környezet hatásaitól függően bizonyos területen komlexebb, másutt egyszerűbb sémák alakulnak ki.
Az a genetikai adottságainkból fakad, hogy rengeteg idegsejt van mindanniunk agyában és hatalmas felesleggel születünk mindnyájan. Azt azonban a genetika nem szabja meg, hogy a sok milliárdnyi idegsejt hogyan kapcsolódjon az agyunkban. Mindnyájan ugyanonnan indulunk, ugyanis az, hogy ez a rengeteg idegsejt egymáshoz kapcsolódhasson – ez mindannyiunk számára adott.
Tehát a kezdetekkor hatalmas feleslegben van idegsejtünk és ezek bárhogyan kapcsolódhatnak egymáshoz – vagyis az asztal roskadásig, nekünk csak le kell ülnünk…
S ebben a csodaországban minden egyes napon eldől, hogy mely idegsejtkapcsolódások stabilizálódnak, melyek szűnnek meg, melyek fejldőnek még, és melyek hanyatlanak.
Okok? Azok bizony hétköznapiak – tapasztalat, bíztatás, bátorítás, dicséret – minden, amit a gyerek megél.
Ezeket a „jelzéseket” az agya mind fogadja, kiértékeli és ennek nyomán történik, ami történik.
Tehát, hogy mely idegsejtek maradnak használatban, mely idegsejtek között kapcsolatok stabilizálódnak az attól függ, hogy az agy mit használ. A kialakult és használt hálózatok megszilárdulnak, a többi eltűnik.
Ezért igaz az az állítás, hogy minden gyerek más, mert minden gyereknek más az agya: egy agy, amely pont az ő testéhez való. Egy agy, amely készen áll arra, hogy képes legyen reagálni mindarra, ami ehhez az agyhoz tartozó testttel történik.
Minden baba kíváncsi, szemlélődö, de ahhoz, hogy ez a nyitottság meg is maradjon, ahhoz elengedhetetlen, hogy a baba biztonságban érezze magát. Tévedés azt hinni, hogy az a gyerek nő fel biztonságos kapcsolatban, aki állandóan az anyján lóg. Sőt, minél inkább biztonságot nyújt a szülő- gyermek kapcsolat, annál inkább bátrabban , nagyobb figyelemmel, érdeklődve fedezi fel a világot – ami érthető, hiszen biztos bázis van mögötte.
Ahhoz pedig, hogy képes legyen bízni ebben a világban, elengedhetetlen a tapasztalás: fontos vagyok.
Ez a tanulás pedig csak egy szeretettel teljes kapcsolat védőszárnya alatt lehetséges.
Figyeljük meg! A gyerekek mindig várják a visszaigazolást: jó, amit csinálnak.
Egy 3-6 hónapos baba másodperceken belüli visszacsatolást igényel, s ha kérdő tekintetére nem kap választ elfordul.
Felnőtt ember csak nehezen képes elképzelni, hogy milyen viharos lelkesedést él meg minden egyes dolog felfedezésekor a kisgyerek. A biztonságban élő, egészségesen kötödő gyerekek agyában a lelkesedés vihara tombol, és ez nem véletlen. Ez a lelkesedés viszi őt, hogy újabb és újabb dolgokat fedezzen fel, ez a gyermek agyának legfontosabb hajtóereje. A felismerések, felfedezések számukra élmények, amelyek lenyűgözik őket. S amikor egy- egy új felfedezés ennyire felkavarja, megérinti őket, akkor a középagy érzelmi központja aktíválódik.
Most egy bonyolult rész érkezik, de érdemes figyelni és értelmezni, próbáljuk meg elképzelni a lelkesedés emberi agyra gyakororlt hatását:
Egy kisgyermek naponta 20-50 alkalommal lelkesedik és ilyenkor minden alkalommal aktíválódik az agy érzelmi központja.
Az itt elhelyezkedő idegsejteknek hosszú nyúlványaik vannak, amelyek az agy valamennyi területére elérnek. ilyenkor a nyúlványok végződéseiben neuroplasztikus hírvivő anyagok koktéja szabadul fel.
Ezek a hírvivő anyagok a hozzájuk csatolt idegsejt-gócokat olyan fehérjék előállítására serkentik, amelyek további nyúlványok növekedéséért felelősek. Az így keletkezett új nyúlványok az új kapcsolódásokhoz szükségesek, valamint minden olyan kapcsolódás rögzítéséhez és stabilizálásához, amelyek az agyban egy probléma megoldásakor vagy egy új kihívással történő megbirkózással aktiválódnak. Ez az oka annak, hogy minden amit lelkesedéssel végzünk, abban nagyon gyorsan leszünk egyre jobbak. Bizonyos mértékben a lelkesedésnek minden kis vihartölcsére hozzájárul ahhoz, hogy az agyban egy önmaga által generálódó doppingművelet jöjjön létre. Így keletkeznek azok az anyagok, amelyek az idegi hálózatok növekedési és átalakítási folyamataiban nélkülözhetetlenek. Ilyen egyszerű: az agy aszerint fejlődik, ahogyan és amiben lelkesedéssel használják.
És ez az a lelkesedés, amit egyre nehezebb ébren tartani az egyre nagyobb gyerekekben. S nem azért mert a világot egyre jobban ismerik…
Ott van az a a bizonyos összegyűrt papírgalacsin, ami nekünk szemét, neki megértésre váró talány. Idővel, ahogy nő a gyermek, majd az lehet érdekes, hogy miből készül, mire való, hogyan jöttünk rá, találtuk kis és így tovább és a világ maradhatna egy felfedezésze váró csoda.
Ám jellemzően jön majd egy felnőtt, aki jobban tudja… aki a papírt a szemetesbe dobja és elmondja, hogy ez csak egy szemét, aminek kukában a helye. A legtöbb, amit ebből a lelombozott csemete még kihozhat, hogy apja, vagy anyja dícséretét várva ő is a kukába dobja a papírgalacsint. Így tanulják a gyerekek nap mint nap tőlünk a valóságot, a realitást, és veszítik el a lelkesedésüket. A felnőttek az értelem jegyében kippukasztják a meséket s az elején oly virágzó fantázia hervadni kezd. De nem is kell, hogy kipukasszák, már az is elég, ha ezeket a napi, apró csodákat, relativizálják, lekicsinylik.
És ez az okítás folytatódik majd az oviban, az iskolában. Idővel a gyerek jól „meg lesz nevelve” és kellően okítva, hogy végre majd tudja, hgy mi az ami fontos és hasznos – legalábbis a felnőttek szerint.
S mert kitartóak vagyunk, mi felnőttek, ahogy az idő halad, a gyerekünk egyre jobban működik és egyre kevésbé kiváncsi, miközben szépen idomult és már neki is az fontos, ami az őt körülvevő felnőtteknek. Megmondják,megmondjzuk, hogy mi az ami számít, miért érdemes lelkesedni…
A gyerekből pedig tűnik a kiváncsiság és a lelkesedés, s egyre jobban elzárkózik a világtól, és az őt (persze a legjobb szándékkel) okító felnőttektől.
Kevés az a gyerek, aki megússza a fentieket, csak kevés gyerek képes nyitott maradni. Talán ők lesznek azok a „nehéz” neveletlen, szemtelen kölykök akik megőrjítik a környezetüket s később ők lesznek azok a „másként gondolkodók”, akikre minden közösségnek oly nagy szüksége van.
Folyt. köv.
