Vagy bullshitt az egész és senki sem tudja igazán, hogy miért jobb képességű az egyik gyerek, mint a másik…
Amikor tehetségről beszélünk, mindig olyan képességekre gondolunk, amelyeket mi hétköznapi emberek nem birtokolunk. Csodáljuk és irigyeljük a kiemelkedő teljesítményeket, s azok mögé mindig kiemelkedő képességeket is képzelünk. Izgat minket a gondolat, vajon hogyan tesz szert valaki az ilyen átlagon felüli képességekre? S mivel fogalmunk sincs arról, hogyan alakul ki a talántum egy emberben, kézenfekvőnek tűnik: génjeinkben rejlik a megoldás.
Ugyanakkor Hüther, aki maga is orvos, óvatosságra int: bármennyi időt és pénzt is fordítottak az ilyen jellegű kutatásokra, a molekulárbiológusok nem találtak olyan genetikai konstellációt, amely a kiemelkedő tehetség okózója lehetne. Bármennyire is fájdalmas, nincsen speciális Mozart gén, és amikor haláluk után megvizsgálták a tehetségesnek ítélt emberek agyát, ott sem találtak semmi rendkívülit.
Ha pedig sem a gének, sem az agy, akkor hol rejlik a titok nyitja?
Ugyan a tehetségkutatással foglalkozók szívesen hivatkoznak a genetikai adottságok és a környezeti tényezők szerencsés találkozására de a könyv szerint ez valójában annak a beismerése, hogy sem ötlet, sem magyarázat arra, vajon miért leszenk bizonyos gyerekek bizonyos képességei jobbak társaikénál. Fordítsuk meg a kérdést: Mi van akkor ha azért nem találunk kiváltó okokat mert nincs ilyen, és
egyszerűen minden gyerek tehetséges, mindegyikükben ott bújkál a zseni
ki ebben – ki abban jó, s a gyerekek maguk nem is foglálkoznának ezzel, ha mi felnőttek nem tennénk.
S közben az jut eszembe, hogy egyszerűen talán Thornton Wildernek van igaza
Az élet csupa rejtély, amely korlátolt elménkkel felfoghatatlan
A teremtés nyolcadik napja
Igazából mi felnőttek vagyunk azok, akik az olyan kíválóságokra, mint Beethoven, Alexander von Humboldt, vagy éppen Picasso úgy tekintünk, mint a sors kegyeltjeire, akiknek teljesítménye egyszeri és megismételhetetlen.
A fentiek és még sok más nagyformátumú művész, feltaláló, gondolkodó, sportoló zsenialitását senki sem vitatja, és azt sem tudom, hogy a mai szülők mit várnak a gyerekeiktől. Úgy látom, ma rengeteg gyereket hordanak már ovis korától ilyen-olyan képességfejlesztésre, külön sportra, s bevallom, nem tudom miért. Talán azért, mert miközben mindenünnen remekbe szabott életeket és nagyobbnál nagyobb sikerek történeteit ontja ránk a szociális média, nő a félelem a le- és kimaradástól. Sokak szerint ez Budapesten jellemző, de itt se szeri se száma a különböző kisgyermekkori képességfejlesztő lehetőségeknek.
Persze az is logikusnak tűnik, hogy egy bizonytalanságokkal teli korban,amikor a társadalmi felemelkedés lehetőségei beszűkülni látszanak, az oktatás pedig szintén piaccá vált (magán intézmények megjelenése) bőven elegendő ok lehet arra, hogy ma egy pesti játszótér kerítésére nem eltűnt játékokat kereső cetliket biggyesztenek, hanem ovisoknak hírdetnek képességfejlesztő kurzusokat.
Két lányom már középiskolás, de amikor óvodába jártak, ott is kínáltak iskola előkészítő foglalkozásokat. Választható volt, hogy alvás, vagy 60 perces matek stb. Emlékszem, én sem szerettem a délutáni alvást az oviban, mint ahogy a lányok sem. Ezzel együtt úgy gondoltam és gondolom most is, nincs szükség előkészítőre, sőt többet árt, mint használ. Az első megbeszélésen megtudtam, hogy a gyerekek pl. ceruzát fogni tanulnak – amikor pedig azt kérdeztem, hogy ezt nem az iskolában kell-e megtanulniuk, azt a választ kaptam, hogy igen, de így majd ezek a gyerekek versenyelőnyben lesznek a többiekkel szemben. Biztosan működő hívószó: verseny és előny – kell-e ennél több az amúgy is bizonytalan szülőnek…
Miközben ezt írom, kíváncsiságból beütöttem a Google keresőjébe, hogy „iskola előkészítő” minden van és még több – otthoni tanulósdi – segédanyagokkal, vagy különböző képességfejlesztő órák – az embernek az jut eszébe, hogy marad-e még feladat a tanítóknak…(Lányom ilyenkor rám néz és megkérdezi: ez ironikus volt, ugye anya?)
Biztos vagyok abban, hogy egy gyerek fejlődése, értelmének, képességeinek alakulása ennél összetettebb dolog, ráadásul az jut eszembe, hogy a majmok nagyon jól taníthatóak: jelbeszédre, esznek késsel villával – s ezzel együtt is majmok maradnak.
Persze ebben a fejezetben is kapunk elgondolkodtató kérdéseket:
Vajon Mozart, Picasso vagy éppen Einstein más korban, kúltúrkörben szinten tehetségesnek számított volna?
Vajon az Amazonas indián őslakosai, vagy Ausztrália őslakosai az aboroiginik, mit gondoltak volna róluk?
Mert az, amit tehetségnek nevezünk soha nem független helytől, kortól, normáktól és értékrendtől, életmódtól, tehát az ún tehetségnek nincs abszolút érvényessége…
Ezt továbbgondolva, miért lenne egy gyerek, aki felnőtteket megszégyenítő ügyességel old meg bonyolult matematikai problémákat tehetségesebb, mint, az, aki bámulatos ügyességgel mászik fára?
Ha pedig a tehetség kor, norma és hely függvénye, akkor az, hogy egy gyerek tehetséges-e vagy sem – szintén relatív.
Mondhatjuk-e az egyikre, hogy tehetséges míg a másikra, hogy nem az? Ráadásul belegondolunk-e abba, hogy hat ez a gyerekekre? Hogy hat rájuk az, hogy egyikőjük valamely képességét, mi felnőttek értékesebbnek, fontosabbnak tituláljuk, mint más képességeket? Arról nem is beszélve, hogy egy gyereknek sem az egyik, sem a másik nem tesz jót.
Ezért is érdemes a következőkben átgondolnunk, milyen fantasztikus képességégekkel születik meg egy gyerek.
Majd a következő fejezetben…
mert foly.köv.
