Elfecsérelt energiák

0
51

A gyerek sokkal többre képes, mint hisszük. Van amikor úgy érzem, az (iskola) rendszer nem erősíti, hanem inkább sorvasztja remek velük született képességeiket. Miközben annyi mindent tudunk, megfejtünk és megértünk – mikor sikerül végre egy olyan rendszert teremtenünk, amely segíti őket képességeik kibontásában  őket?

Reggelente, amikor a lányok iskolába indulnak, sokszor eszembe jut: vajon mi marad  meg ma a hallottakból?

Mert, ha felejtenek nem direkt teszik, és azért sem mert keveset tudnak megjegyezni, (az egyre inkább az apjukra és rám jellemző…) hiszen nap mint nap látom, szívják, mint a szivacs, azt , ami érdekli őket.

Egész egyszerűen sok az, amit időegység alatt befogadniuk, megérteniük és megjegyezniük kell. Ehhez jön aztán még az afölötti izgalom, hogy mindezt a mennyiséget a tanterv előírta dolgozatokban majd vissza is tudják adni.

Hiszen ha ez nem sikerül kellő minőségben, akkor rossz jegyeket kapnak, s ezek a jegyek határozzák majd meg, hogy merre, milyen iskolában tanulhatnak tovább. Ilyen végtelenül egyszerűen történik az, hogy a tanulás nem a tudás megszerzéséről, a megértés öröméről szól, hanem a rossz jegy elkerüléséről.

Őszintén? Hányan emlékszünk arra, amit az iskolában tanultunk? Azon kívül, hogy hogyan kell úgy tenni, mintha figyelnénk, hogy hogyan kell értő arcot vágnunk, hogy ne minket szólítsanak fel, és ne mi bukjunk be az osztály előtt?

Vagy a dolgozatok előtti izgalmakra, amikor nem a tudásunk, hanem a tudásunk körüli  bizonytalanságunk volt a legnagyobb? Kinek nem jutott még eszébe, hogy vajon hogyan lehetett volna másként használni az időt, ahelyett, hogy annyi azóta elfelejtett dolgot magoltunk be anno?

Ahogy Kiss Ádám mondta a Sóderklubban: Mikor jött velünk szembe utoljára egy csonka gúla?

Szerintem nem vagyok egyedül, amikor a mai fejemmel azt mondom, képes lettem volna többet megérteni fizikából, matekból, hogy a kémiáról már ne is beszéljek – ám mára ezekből a tárgyakból csak annyi emlékem maradt, ahogy bámulok ki az ablakon, mert valahol, valamikor végképp elveszítettem a fonalat.

Ugyanakkor ma, így 50 táján elboldogulok az életben, s abból, ami ehhez fontos volt, mint az, hogyan kezeljem a kudarcot, hogyan értsem meg a magam és a mások érzéseit, hogy felelősséget vállaljak a tetteimért, némi méltóságot, hogy az életet mint kivételes és egyszeri lehetőséget tudjam tekinteni – nos ezekből keveset tanultam direkt az iskolában.

Tanulni – jaj Istenem…

Szinte minden nap megkérdezem a lányoktól, milyen napjuk volt? Persze, minden nap történik valami, viták, nagy beszélgetések, pletykák, de ritkán nyűgözik le őket az aznap tanultak, az új ismeretek.

Miközben nincs izgalmasabb, mint felfedezni, megérteni a világot, amiben élünk, s ez az amit tud még minden kisgyerek: rácsodálkozni, érdeklődni, megérteni.

A legnemesebb emberi képességek egyike, a tanulás képessége lesz kínná az iskolában, abban az intézményben, amely a tanulásért jött létre, de vajon miért?

Miközben itt a 21 században már tudni véljük, hogyan működik az agyunk, hogyan működik  a tanulás. Agykutatók elmondták, leírták: kell hogy jelentősége, értelme legyen  a tanulnivalónak, hogy lenyűgözzön, mert csak azt jegyezzük meg, ami igazán érdekel, és amit szívesen csinálunk, azt csináljuk igazán jól.

Az ember egyik legalapvetőbb képessége a tanulás. Emlékszem a lányokra, mint kisgyerekekre, ahogy minket utánozva tanulták meg használni a villát, ahogy makacsul ragaszkodtak a pohárhoz, mert a nagy gyerekek is abból ittak már.

S pont ott ahol az embernek ezt a lenyűgöző képességét lehetne finomítani, fejleszteni – ott sorvad el – az iskolában.

Miközben másról sem beszélünk, mint a hatékonyságról, az emberi erőforrás fontosságáról, amikor szétválasztjuk a szemetet és spórolunk az üzemanyaggal, ilyen makacsul tékozoljuk gyerekeink kezdeti tudásvágyát, otrombán romboljuk le motivációjukat.

Hat évesen minden gyerek alig várja az iskola kezdést, 13 évesen már senki. Az iskola, mint olyan, semmiben sem annyira egyértelműen sikeres, mint abban, hogy elveszi a kedvünket a tanulástól.

Amikor a tehetség meghatározásakor csak a kognitív képességekre figyelünk, mit pl. a figyelem, vagy az emlékezés, akkor elfeledkezünk a csodáról, arról a nagyszerű képességünkről, hogy képesek vagyunk tanulni, hogy képesek vagyunk lelkesedni, rajongani, a végtelen kíváncsiságunkról, a felfedezés öröméről és a bizalomról, amely minden kisgyerek sajátja. Mert a gyerek amikor még kicsi, őszinte és öntudatos. Ha egy hat évest megkérdezünk, mi mindent tud, lenyűgöző bátorsággal jelenti ki, hogy “mindent”. S joggal mondja ezt, hiszen addig saját magának köszönhetően annyi mindent elért: megtanult hibátlanul egy nyelvet, felfedezett és megismert egy világot. Melyik szülő ne emlékezne  a mondatra: nem, én akarom” – s minden sikeres próbálkozással nőtt a bizonyosság: bármire képes vagyok. Mindnyájan megküzdöttünk a gravitációval és képesek voltunk a saját lábunkra állni. Így tanulja meg minden gyerek, azt, amit a pszichológiában “énhatékonyságnak” neveznek, hinni magunkban, hinni abban, hogy képesek vagyunk az előttünk álló feladatot megoldani.

Aztán bekerülnek az iskolába, ahogy mi egykor, ahol mást sem hallanak, mint azt, hogy mások szerint mit kell csinálniuk. Terv szerint kezdik el őket be- és megtanítani, azokat akik eddig maguk fedezték fel az életet. S az eddig lelkes felfedezőket ezután mérni fogják aszerint, hogy mit, mennyit és mennyi idő alatt képesek megjegyezni.

Így belegondolva, ez valóban elég deprimáló, sőt akár tekinthetjük némiképp sértőnek is…

Miközben a születésünkkel mindnyájan képesek leszünk a csodára: agyunk nem csupán a testünket és annak folyamatait tudja irányítani, hanem képes mindazt elsajátítani, amire szükségünk van a mindenkori túléléshez.

Innen nézve mindnyájunkban ott van a sikeres élet lehetősége. Miért van akkor, hogy ilyen ragyogó előfeltételekkel ilyen kínná lesz születésünk után csupán néhány évvel a tanulás?

Az iskola, s a nevelés feladata csupán annyi lenne, hogy minden gyerek számára biztosítsa annak lehetőségét, hogy az agyában már eddig kialakult hálózatok és kapcsolódások stabilizálódjanak. Hogy sok-sok további pozitív élményre tegyen szert, hogy minél többször megélhesse minden gyerek: képes vagyok rá!

Talán egészen addig kéne visszamennünk, amikor az iskoláról gondolkodunk, hogy emlékezzünk rá: a gyerek, minden gyerek kivétel nélkül, alkotni vágyik és nem arra, hogy kezelve, intézve, tanítva legyen. Az elején még tudják, hogy mit akarnak, még mondják, amit gondolnak, pont olyanok amit később felnőttként elvárnánk tőlük: őszinték és hitelesek.

Izgalmas korban élünk, minden változik. Ezenközben a gyerekeink az iskolai padokban görnyednek, a menetrend változatlan: minden órán új anyag, minden egység végén témazáró.

Miközben a világ mozgásban, ők a termekben – évi néhány kirándulós nap kivételével.

S mi lenne ha a kivétel lenne jellemző? Ha a tanár és diákja együtt menne ki a tanteremből a világba, ha együtt akarnák azt megérteni, ki a fizika, ki a filozófia oldaláról?

Utópia? Az is, biztosan. Az viszont tény, hogy az ami ma az iskolák falain belül van szerte a világban, nem kompatibilis azzal ami a falakon túl van.

Mint annyi mindent, ezt is nagyon újra kéne gondolnunk!

Sőt kevesebb is elég lenne, mi lenne, ha egyáltalán gondolkodnánk erről? Közösen és sokat.

Nem csak intézkednének valakik a fejünk fölött, akik valami miatt vették a bátorságot és elhiszik, hogy tudják mi a jó nekünk, mi a jó a gyerekeinknek.

Az alábbi idézet több száz éves – de úgy tűnik van, ami tényleg nem változik…

“Az az ország, amely törpévé nyomorítja polgárait, hogy hajlítható eszközzé váljanak a kezében – történjék ez akár a polgárok érdekében is- előbb vagy utóbb meg fog róla győzödni, hogy valóban nagy dolgok törpékkel nem valósíthatók meg”

John Stuart Mill (1806-1873)